Szívtipró

Egy augusztus éjszakán bort iszogattunk,
S a vidám beszélgetés közben el-elhallgattunk.
Ajkunk beszélt helyettünk, lázas csókban mondtad el,
S úgy éreztem akkor, mint ki a mennybe repült fel.

Hazug csók volt, hazug szavak,
Helyében csak fájdalom maradt.
S téged nem lehet hibássá tennem,
Hisz nekem kellett volna okosabbnak lennem.

Ki bort iszik, csak vizet prédikál,
S ki hiszékeny, pórul jár.
Érintésed testemnek a mennyországot adta,
De bókjaidat veled csak a bor mondatta.

Reménytelen szerelem

Enyém lettél,
de itt hagytál.
Másé lettem,
felbukkantál.
Hozzád bújnék,
de most nem lehet,
S ha veled vagyok,
nem is merek.
Csókod vágyom,
De nem adod,
S ha kérek,
akkor sem kapok?

Gondolatcsokor II.

Csukd be a szemed egy percre, majd nyisd fel a szíved és lásd, amit én látok: érzéseket, gondolatokat, művészetet...

Néha meghalnék,
S van, hogy örök életre vágyom.
Boldog csak akkor leszek,
ha mosollyal lelem halálom...

A hónapok váltakozása újabb és újabb külsőt kölcsönöz nekem, de mindig ugyanaz a láthatatlan, megszokott, szinte már unalmas része maradok az életnek, mások életének.

Ha gyertya lehetnék, örök lánggal égnék. S mindenki szívébe melegséget vinnék.

Végszó

Valamit az egész világon csak neked adtam,
S viszonzásként azt mondtad, én a tiédet kaptam.
Elhittem, mert nem volt okom kételkedni benned,
De mégis is hazudtál! Mondd miért kellett ezt tenned?

Fel is nőttünk gyorsan, elég volt pár óra,
S én csak jobban és jobban vágytam a csókodra.
Nekem ez volt minden, neked csak a látszat,
Ki vagy te? Csak egy srác, ki azt hiszi, minden érzelemmel játszhat!

Én ebből nem kérek, felejts el örökre!
S azt kívánom, bár sose jöttünk volna össze...

Charles Steerforth

Méltó verset írni hozzá nehéz feladat,
Megmozdítja lelkem, s az egész agyamat.
Mit mondhatnék eme színes személyről,
Ha nem azt, mit lelkem súg belülről.
Kezem teszem ide, hol dobog a szív,
S az agyam az ihlettel örök harcot vív.
Megtalálom végre a várva várt szavakat,
S a közös emlékekből nem csinálok hamvakat.
Kezdetünk egy kulcs, s egy lakat,
Segített lebombázni köztünk a falakat.
Szimpatikus fiú, ki a bálon rám talált,
S Mandie az, ki forró csókjától a hóba eltanyált.
Értékesebb, mint a legdrágább kincs,
S csillogó szemébe csodálattal tekints!
Szívem rabja lett, s onnan ki nem szabadul,
Legfeljebb, ha nekem támadt kardostul.
Bár ő nem ilyen, igen jámbor fajta,
Meglátszik, ha pengetőzik az idegesség rajta.
Az ihletet keresi, s ha már belebotlik,
Mandie a versein órák hosszat kotlik.
A tehetség, s az ész mind őt eltalálta,
Büszke lehet rá barátja, s az egész családja.
Ő a mi Charlienk, ki más is lenne,
az én szívemben ilyen mélyen benne?